Régóta nem írtam. Volt is mit, nem is volt mit.
Állandó mozgásban vagyok az elmúlt háromnegyed évben, mert nem találom a helyem. Ezért hát elhatároztam, hogy a harminccal valamit megváltoztatok. Addigis terveket szövök, célokat tűzök ki, foglalkozom a testemmel, a lelkemmel és összeírtam egy ajándéklistát, amit harmincig beszerzek magamnak és 2017. január 9-én úgy fogom mindet kibontani, mintha nem magamtól kaptam volna!

A 29. korántsem volt olyannyira nyerő, mint vártam. 
Ami azt illeti, a születésnapok nekem sosem voltak fontosak egy családi tragédia miatt, ami a születésnapom előtt 4 nappal történt. Aztán a 28. annyira eget rengető volt, hogy azt gondoltam, majd a 29. is lehetne egy iszogatással egybekötött közös est a barátokkal, tesóékkal. De mivel nem sikerült fergetegesen, ezért megfelelő mennyiségű vodkaszódával addig tompítottam magam, míg beraktak egy taxiba és reggel elhatároztam, hogy a harmincadikon nem lesz ünneplés. Max egyedül. Max kettesben. Max a macskámmal, ha addig lesz- a macskaszőr allergiám ellenére.

Nem azért, amiért a legtöbb nőnek- hogy öregszenek, több a ránc a szemek alatt, már nem úgy jönnek-mennek a kilók, mint azelőtt, gyerek-para, család-para, munka-para, otthon-para. Nem parázom.
Lehet, hogy ez a legnagyobb probléma. Pár hete (hónapja?) megosztottam egy képet, amin az állt: Az a baj, hogy azt hiszed, van időd. Buddha mondá (állítólag). Villámcsapásként ért a felismerés, hogy nem, nekem sincs időm.

Ezért aszerint élek, ahogy akarok. Ha kedvem tartja, elmegyek edzeni, ha nincs kedvem, nem megyek. És este a focimeccshez csipszet eszem és sört iszom, ha úgy tartja kedvem. Vagy gondolok egyet és a szentendrei menedékházban töltöm az estét a világtól elzárva. Vagy csak a kedvenc helyemen. Vagy bepakolom a zsákom, kiveszek egy hét szabadságot és mindenki véleményét ignorálva, a 13 kilót cipelve elsétálok Lébényig, hátha magamra találok. És elmegyek, mert úgy érzem, szükségem van rá.

Azt mondták, sosem volt olyan nyugodt a tekintetem és kipihent az arcom, mint azután az egy hét után, holott küzdöttem az elemekkel, a testemmel, az elmémmel és a gondolataimmal. Utólag belegondolva, a lehető legjobb dolog volt, amit tehettem, hogy elmentem. 

Ha azt kérdezed, mi történt, elmondhatom mit láttam, hogy éreztem magam, mim fájt, kikkel ismerkedtem meg.
A konklúziót csak én tudom levonni, nem tudom megosztani Veled és talán nem is akarom.

Négy napig volt zarándoktársam, akinek az ÚT annyira tetszett, hogy pár héttel később belevágott egyedül és csodák csodájára Ő is lelt magának zarándoktársakat. Az én 'magányos' szakaszomon történt egy eset. A lehető legnagyobb szélben két kilométert haladtam egy óra alatt. Fájt mindenem, fáztam, könnyeztem, talán sírtam is. A következő faluba betérve egyetlen cukrászda volt nyitva, ahová betértem és olyan emberséges fogadtatásban és ellátásban részesültem, hogy mikor Zarándoktársam ment arra, üzentem a cukrászda tulajának.

Valami olyasmit, hogy arra jártam pár hete, kitakarította a sárnyomaimat a cukiból, nekem nem engedte, sok szerencsét kívánt, adott útravaló pogácsát ingyen és bérmentve (ami amúgy nagyon jól jött másnap reggelire) és nagyon köszönöm Neki, mert az az egyik legnehezebb napom volt, amit Ő széppé tett.
Emlékezett rám. Azt mondta, aggódott és nagyon örül, hogy már biztonságban van 'az a kis szőke'. Ezen nagyon nevettem utólag, mikor hallottam a telefonban. Szóval az emberek jók. Jó ezzel szembesülni. 

Így hát úgy döntöttem, hogy a harmincig vezető 202 nap nem csak várakozással fog telni, hanem tudatos építkezéssel, készülődéssel, mint életem most kezdődő legnagyobb rendezvénye, ami halálomig fog tartani és remélhetőleg addig még jó sok év van hátra kutyával, macskával, kölykökkel, családdal, mandulafával a kertben.

S ha ezek nem is jönnek össze, legalább boldogságban teljen.